Az evéssel földi létezésünk első perceiben, óráiban találkozunk. Miután átéljük a megszületés drámáját és kellően sokkot kapunk, hogy egy kellemesen meleg, sötét medencéből kizuhanunk egy száraz, vakítóan fényes, hangos, és sokkal hidegebb helyre, a táplálkozás lesz az egyik első élményünk, melyhez pozitív életérzés társul.
A szerencsésebbek meleg anyatejet szürcsölgetnek, mások tápszert, de mindenképpen előtérbe kerül a szájon át történő örömszerzés.
Szakemberek szerint ebben az időszakban a legtöbb embernek örökre összefonódik e két érzés: evés és örömérzet (karöltve a biztonsággal, szeretettel).
Mindez életünk végéig elkísér bennünket. Ha örömet akarunk szerezni a másiknak, finom étellel kínáljuk, egy nehéz nap után jólesik egy finomat enni, inni. A legszebb ünnepeink is szorosan összekapcsolódnak a evéssel.
A továbbiakban, ha a történet oda csúcsosodna ki, hogy szüleink, anyáink bizony sok mindent elrontottak, rosszul csináltak, feltétlenül mellé kell tennünk, hogy jobb esetben nem direkt csinálták rosszul. Esélyes, hogy jót akartak, másolták azt a mintát, amit láttak, cselekedtek az őt ért hatások eredményeképpen.
Beszédes az a közmondás, hogy a pokol felé vezető út jó szándékkal van kikövezve. Anyáink tették, amit tettek, mi pedig (kamaszként, felnőttként) igyekszünk a bevitt információkat feldolgozni.
Ha életben maradtunk, ha többé-kevésbé egyben vagyunk, a pozitív szándék nem elvitatható. Szélsőséges esetek mindig voltak, lesznek is, mi most maradjunk a “nagy átlagnál”.
Ha a nagy átlagba tartozván mégsem kerek az életed, vádaskodás nélkül tekintsük át a lehetséges buktatókat, ahol megsérülhettünk, ahol olyan énvédő mechanizmusokat tettünk magunkévá, melyeket a mai napig viselünk, alkalmazunk.
A szeretet és az evés elválaszthatatlan egymástól. Nem nehéz kitalálni, hogy sokan evéssel pótolják a szeretetet (biztonságot), de a körömrágás, cigarettázás, alkoholizmus, szófosás (excuse-moi), bármilyen szájon át történő “ingerlés” is ide tartozik. Ha mások nem szeretnek bennünket “elég jól”, majd mi megszeretgetjük magunkat egy kis étellel, itallal és máris beindul a pavlovi reflex, ugyanazok az örömhúrok pendülnek meg bennünk, amik gyerekkorunkban is, amikor a világ még békésnek, nyugodnak, biztonságosnak tűnt.
Sikertelen fogyókúráimat feltárandó, meg kell állapítanom,
ÉDES ÍZEK NÉLKÜL NEM VAGYOK MEG. Így nálam ez az első szál, amit megpróbálok visszafejteni.
Ez a jövőre vonatkozóan úgy néz ki: édes ízek nélkül nem akarok fogyókúrázni / élni / létezni.
Az imént öt percig szaladgáltam a lakásban, hogy valamit ennem kell. Természetesen nem az éhhalál fenyegetett, csak az a szokásos “úgy ennék valamit” vágy fogott el.
Elmentem tízszer a gyerek csokis bödönje mellett, de ellenálltam a kísértésnek.
Csöpp gyermekem szerencsére nem nagy csoki fan. A kinder tojás csokiját egy csavaros tetejű befőttes üvegben gyűjti, csak a műanyag vackok miatt kéri, hogy vegyük meg. Ha ráfanyalodik, letör egy láthatatlan mennyiséget a csokitojásból, ezzel letudva az édesség iránti vágya. Jó neki.
Ellenben én rögeszmésen vágyom valami édesre. A csoki nálam sem dobogós, de egy túrós batyu a péktől, már komoly kísértést jelent.
Ha le akarok fogyni, be kell szereznem egy olyan édességet, mely kis mennyiségben is csillapítja a vágyamat.
Próba szerencse, kieséses alapon lecsaptam egy kis csokis gabonapehelyre, melyből 2-3 szem is elégnek bizonyult, hogy “szomjamat oltsa”.
Sajnos vagy sem, nem iszom (nem ipari mennyiségben), nem dohányzom, nem rágom a körmöm, nem élek tudatmódosító szerekkel (mi késik, nem múlik?).
Felmerül azonban a kérdés, gyermekem miért nem “kívánós”, én ellenben miért igen?
Ami közte és köztem jelentősen eltér, hogy
1. én két évig szoptattam őt, ezzel szemben engem az anyám alig két hétig.
Megvizsgálták a természetközeli népek gyerekeit (akiknél más táplálék szűkösen elérhető) és a nyugati civilizáció sarjait, majd arra a megállapításra jutottak, hogy a hosszú évekig szoptatott gyerekek sokkal kevesebbet esznek, kevesebbet cigiznek, kevesebbet rágóznak, kevesebbet beszélnek.
2. Én ölelő, szerető, simogató anya vagyok, míg jóanyám az érzelmek testi kimutatása terén erősen korlátozott. Édesanyám szeretetnyelve a kaja. Ő nem ölelt, nem simogatott, nem becézgetett, ő főzött és sütött (elég magas szinten).
Sokan cseréltek volna velem, tiszta lakás, terülj-terülj asztalkám … hát nem szuper, Gömbi? … az is lehet, ha leesnék valahonnan, simán visszapattannék, én meg itt reklamálok …
3. NEKEM VOLT TESÓM. Nálunk volt verseny a jó falatokért, nálunk nem lehetett csak úgy, betenni valamit a hűtőbe, mivel nővérem simán felfalta.
Sok ilyen testvérpárt látok most is magam körül, tiszta emlékeim nincsenek, de miért lettünk volna mi teljesen mások?
Ezzel szemben én egykét nevelek, a boltban gyermekem úgy megy el a csokis pult mellett, mintha ott sem lenne. Nem rágózik, nem szereti a gumicukrot (létezik még ilyen gyerek a földön?), nem eszik semmilyen cukorkát. Édesség nála egy kis csoki, olykor dörmi maci, kinder tejszelet. Ezekből, ha veszünk pár darabot, napokig érintetlenül áll a hűtőben, vagy az “édesség korsárban”, eszébe sem jut megenni, ellenben, ha barátok jönnek, szívesen megosztja velük. Volt, hogy azt sem zavarta, ha mások mindent megesznek. Ő egyszerűen nem akar csokiért versenyezni, neki ez nem “veszélyforrás”, ő nem érzi, hogy boldogsága, nyugalma, örömforrása, szeretetmennyisége veszélyben lenne ezáltal. És azt sem veszi észre, amikor a barátok szeme elkerekedik húsvét előtt, hogy neki még van Mikulás csokija.
Ez a három elem mindenképpen meghatározó lehet:
1. szoptatás, 2. simogatás, ölelés, 3. verseny hiánya.
A száz okból 3 pipa.
Mindamellett nem tegnap voltam gyerek, szóval, jó lenne elengedni gyerekkori frusztrációimat és “kigyógyulni” ezen sérüléseimből.
Hogyan?
Hogyan kell begyógyítani gyerekkori sérüléseinket?
Hogyan kell magunkat egyedül is biztonságba helyezni?
Hogyan szeressük magunkat jól?
Ezen kérdések megválaszolása kulcsfontosságú a zsírpárnák lebontása szempontjából, és ha minden jól megy, a helyes választól egyéb boldogságmutatóink is pozitív irányba mozdulnak.
… így elsőre az villant be, ha már csecsemőkori életemet górcső alá vettem, mi tettünk, amikor zavart bennünket valami kisgyermek korunkban?
Jobb esetben sírtunk, ordítottunk, toporzékoltunk.
Ha csendes, jó baba voltál, te “soha nem sírtál”, nem túl jó jel.
Ha anyuka megetetett, amikor neked ölelésre lett volna szükséged, szintén nem optimális.
Ha cumit kaptál, hogy “rágódj valamin”, addig se sírsz, nehezebb dolgod van, mint hitted. Ha szoptad az ujjad, vagy a plüssmackód fülét rágtad, hogy megnyugtasd magad …
Nem folytatom.
Vissza az alapokhoz.
Ordíts, ha valami bánt.
Dumálok a levegőbe, lehet én sem merem megtenni, “kaptam én jó nevelést” (na ez lesz a következő pont, amit kifejtek), pedig mindenképpen hangot kell adnunk nemtetszésünknek, nem pedig “betömni a szánkat”.
Folyt.köv. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: